Jean Ayres amerikai gyermekpszichológus és kutató úgynevezett szenzoros integrációs terápiát (1972) dolgozott ki a magatartás- és tanulászavarokkal küzdő gyerekek kezelésére. Ayres abból a feltevésből indult ki, hogy az ilyen problémák hátterében az érzékletek összerendezésének – a szenzoros integrációnak – a zavara, képtelensége áll, ez pedig az idegrendszer éretlenségének a következménye. A terápia azon alapul, hogy az érzékletek legjobb összerendezője a mozgás, az olyan mozgás, amelyben a gyermek játékosan, kreatívan, örömtelien kísérletezve tapasztalhatja meg önmagát és a világot.

Sokféle csatornán, sokféle inger éri egyszerre testünket, ezek felfogása és összerendezése sokszor nehéz feladatot jelent. Ha az egész rendszer jól működik, fel sem tűnik, milyen bonyolult dologról van szó. Mindenki tudja, hogy vannak hallás-, illetve látássérültek (ezekre vannak szavaink is: siketek, vakok), de lehet valakinek gyengébb a szaglása, érzéketlenebb (vagy túlérzékeny) a bőre -tapintása, bizonytalan az egyensúlyérzéke. Ahhoz, hogy biztosan helyezkedjünk el a térben, izmainkból, inainkból jelzéseket kell kapnunk végtagjaink helyzetéről és mozgásáról, koordinálnunk kell testünk két oldalát. Mind az egyes érzékek működésében, mind az érzékletek összerendezésében felléphetnek nehézségek, anélkül, hogy észrevennénk. Gondos feltáró munkával a látszólag teljesen más tünetek hátterében ilyen zavarokat fedezhetünk fel.

A szenzoros integrációs terápia elsősorban a legősibb érzékek, a tapintás- és az egyensúlyérzék ingerlésénkeresztül juttatja el a gyereket egy magasabb idegrendszeri integrációs szintre. Ezek az érzékek már a korai magzati állapotban működni kezdenek, fontos szerepet játszanak a korai reflexek kialakulásában, majd a csecsemő mozgásfejlődésében. A terápia eszközei a mennyezetről lelógó különböző hálók, függőágyak, kötelek, hinták, mászókák, a földön guruló henger, gördeszka, stb. körülveszik a testet, ezáltal érintéses (taktilis) ingert nyújtanak, ugyanakkor ingerlik az egyensúlyozó (vesztibuláris) rendszert. A gyerek maga, öngyógyító módonmegtalálja azt a játékot, amely a leginkább segíti a fejlődését, a terapeuta csak kíséri és segíti ezen az úton. Sokszor a verbálisan nehezen kommunikáló, zárkózott gyerekek ezekben a helyzetekben megnyílnak, esetleg régi tudattalan élmények idéződnek fel, és ezek megfogalmazása is lehetővé válik.